A negyedik helyezett végül Portugália lett, amely története során másodszor tudta beverekedni magát a legjobb négy közé világbajnokságon - ezt megelőzően utoljára 1966-ban szerepeltek ilyen jól a tornán.

Ha hozzávesszük, hogy két éve az Európa-bajnokságon döntőt játszhattak, akkor összességében elmondható, hogy Luis Felipe Scolari mester az örök ígéretnek tartott luzitán gárdából valóban a világ élvonalába tartozó válogatottat faragott.

Luis Figóéknak a csoportkörben még nem volt nehéz dolguk, és százszázalékos teljesítménnyel hozták is első három mérkőzésüket, hogy aztán a hollandok ellen a torna egyik legemlékezetesebb mérkőzését produkálják - más kérdés, hogy a találkozó nem a játék szépsége marad meg az emlékezetben, hanem a rekordmennyiségű sárga- és piros lap miatt.

Az angolok büntetőkkel való kiverése után már kézzelfogható közelségbe került az érem, amelyből végül semmi sem lett, és a semleges szurkolókban némi hiányérzet maradhatott a portugálok játékát látva: ha néhány focistájuk azt az energiát, amit arra fordították, hogy szabadrúgásokat vagy tizenegyest harcoljanak ki, a játékba fekteti, akkor lehet, hogy még sikeresebbek lehette volna.

Ezzel együtt nem lehet azt mondani, hogy Pauletáék nem produkáltak támadó játékot, hiszen ők lőttek legtöbbször kapura (pontosan 51 alkalommal), ami pefig az egyéni statisztikákat illeti, Cristiano Ronaldónál csak Thierry Henry találta el többször a kaput.

Ugyanakkor Luis Figo és Cristiano Ronaldo volt az a két focista, akit a legtöbbször szereltek, ami azért jelzi, hogy jobban is teljesíthettek volna. Scolari mester legnagyobb hibája talán az volt, hogy nem nagyon bízott Nuno Gomesben, és amikor Pauletának nem ment a játék, akkor inkább Cristiano Ronaldót tolta fel középcsatárnak ahelyett, hogy a Benfica támadóját cserélte volna be.

Az szinte közhelynek számít, hogy egy vébén a harmadik helyezett mindig elégedettebb, mint az ezüstérmes, hiszen győzelemmel fejezheti be a tornát, és ez most fokozottan igaz volt, elvégre Németország számára a bronzérem hatalmas sikernek számított.

A Nationalelfről még a torna előtt sem gondolták volna, hogy ilyen jól fog szerepelni, ám a gárda rögtön a nyitómérkőzésen úgy futballozott, hogy maga mellé állította a közönséget, amely a végén már úgy ünnepelte a bronzérmes csapatot, mintha megnyerte volna a tornát. Jürgen Klinsmann azzal, hogy lendületes támadójátékot követelt együttesétől, még a semleges nézőket is megnyerte a német gárdának, ami pedig a múltban nem volt jellemző.

A legjobb négy közé jutott csapatok közül egyedül a germánok játszottak két csatárral, és náluk csak egyetlen kifejezetten védekező középpályás szerepelt (Torsten Frings, akinek a hiánya meg is érződött a csapaton az olaszok elleni elődöntőn), igaz, a támadóbb feladatokkal megbízott Michael Ballack is kivette a részét a védekezésből. Összességében elmondható, hogy a legpozitívabb képet a németek festették magukról a tornán, ami már önmagában is nagy teljesítmény.

Nehéz viszont értékelni Franciaország teljesítményát, a gallok ugyanis nagyon felemásan szerepeltek - az ezüstérem ellenére is. Első két csoportmeccsükön gyengén futballoztak, majd taktikát váltva legyőzték Togót, és így bejutottak a legjobb 16 közé - ahol aztán Raymond Domenech mester megint a 4-5-1-es felállást alkalmazta, mégpedig a döntőig maximális sikerrel.

A spanyolok, a brazilok és a portugálok ellen ugyan mindenki Zinedine Zidane-ról beszélt, de a visszavonulóban lévő klasszis csillogását Patrick Vieira és Claude Makelele, a két védekező középpályás remeklése tette lehetővé. Tény, hogy a franciák nem a támadást helyezték előtérbe, de a szakvezető hozáállását meg lehetett érteni - talán csak David Trezeguet bánta a dolgot, aki ebbe a szisztémába nem fért bele, és így csak epizódszerepet kapott a tornán.

A francia csapat a döntőben sem játszott rosszul, és nem sok kellett volna ahhoz, hogy Zidane-t mint minden idők egyik legjobbját emlegessék, aki kétszeres világbajnok lett, de Zizou visszavonulása végül nem ezért lett emlékezetes, hanem meggondolatlan tette miatt.

Az aranyérmet így Olaszország szerezte meg, amely a világbajnokság összes együttese közül talán a legkiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújtotta a tornán. Most derült csak ki igazán, hogy Marcello Lippi az elmúlt két évben miért próbált ki olyan sok futballistát a válogatottban: a vébére kivitt húsz mezőnyjátékos közül mindegyiknek megvolt a maga feladata, és mindenki pályára is lépett.

Jellemző adat, hogy a taljánok 12 gólját tíz különböző focista érte el, és mindössze ketten tudtak duplázni: a csatár Luca Toni és a középhátvéd Marco Materazzi. Utóbbi játékos szinte hiba nélkül tudta pótolni a sérült Alessandro Nestát, de a squadra azzurrából többen is kiemelkedő teljesítményt nyújtottak.

A védekező szerepkörből is irányítani képes Andrea Pirlo, a remekül védő Gianluigi Buffon, a fantasztikusan robotoló Gennaro Gattuso (aki messze a legtöbb labdát szerezte a világbajnokságon pályára lépett focisták közül) és az egészen elképesztően, szinte hibátlanul futballozó Fabio Cannavaro voltak az olaszok kulcsfigurái.

Cannavaro statisztikái magukért beszélnek: a középhátvéd 31 alkalommal szerelt sikeresen, tőle egyszer sem vették el a labdát, és 690 perc alatt mindössze 11 szabálytalanságot követett el - pályafutásának méltó megkoronázása volt, hogy éppen századik válogatottságát követően emelhette magasba a világbajnoki trófeát.

(FOCIVILÁG)